9.fejezet

Utolsó napok


Puha ágyba találtam magam. Hófehér falak, szekrények. A sötétítő függönyön keresztül alig szűrődő fényben egy árny lépett felém. A fejemnél gépek csipogtak. Leült a mellettem lévő székre.

- Jól vagy?

- Mi történt? Hol vagyok?

- Nyugodj meg, itthon vagyunk. Rosszul lettél és hazajöttünk.

- Karol, kérlek, változtass át.

- Nem akarlak szörnyetegként látni. És Jozeph se.

- Mi a vita tárgya? – jött be az említett, mintha hallotta volna az egészet.

- Vámpír akarok lenni…

- És Karol nem akarja. – fojtatta a mondatomat.

- Mond, hogy mellettem állsz! Kérlek!

- Sajnálom hugi, de azt kell mondanom, hogy nem.

- Holnap döntsünk, – állt az ajtóban John – amikor az eredmény meg lesz és kiderül Sofinak mi a baja. Én szeretnélek halhatatlannak látni, de csakis a két fiún múlik. – intézte hozzám szavait, de az utolsó hármat kihangsúlyozta.

- De apu. – kezdett nyavalyogni szerelmem.

- Karol, tudom, hogy szeretnéd vámpírként és emberként látni, de lehetetlen a kérésed. Egyszer úgy is át kell változtatni, akár tetszik akár nem.

- Karol! – suttogtam.

Nem láttam semmit. Ez nem olyan mintha elájultam volna. Hallottam, amit mondtak, de nem látom őket.

- Itt vagyok. Nem lesz semmi baj. – simogatta meg az arcomat.

- Fogd meg a kezem.

- Nézz rám!

- Nem látok semmit, nem látlak. – elengedte a kezem, felvehetett a karjaiba, mert nem éreztem a takarót se az ágyat. – Mit csinálsz?

- Beviszünk a korházba. John még ma megvizsgál.

- Ugye mellettem maradsz!

- igen itt leszek.

Homályosan mindent láttam most már. Egy orvas várt ránk a parkolóba. Ragaszkodtam, hogy Karol vigyen be a korházba. Minden lehetséges vizsgálatot megcsináltak. Este 9-kor végre bevittek egy korterembe ahol pihenhetek. Mind a hárman velem voltak. Egy festett szőke hajú nővér jött be egy dossziével, és átadta Johnnak. John arca fájdalmat tükrözött.

- Mi az apu?

- Rossz hír, és lehet, hogy el kell költöznünk.

- John beszélj hangosabban.

Körém gyűltek mindenki beszélt, de nem hallottam mit mondanak.

Kb. két perc múlva újra hallottam.

- Karol mi a bajom?

- Sajnálom drágám, de rákos vagy, ennek eredménye…

- …Hogy nem hallok és látok egy kis ideig. – fejeztem be amit ö nem mondott ki

- Most, hogy kiderült mi a baj, késlekedés nélkül át fogom változtatni Sofit. - John

- De apu!!!

- Fölösleges Sofinak szenvedni, ha van más lehetőség.

- Karol! – mellém suhant – Kérlek te változass át. Kérlek!

- Nem engedem! – dobbantott a bátyám dühösen.

- Miért? Miért nem akarod, hogy olyan legyem, mint mi? Ez az egyetlen esélye. A rák annyira sok helyen van, hogy a műtét veszélyes a kezelések pedig gyengék.

- Majd otthon megbeszéljük. – suttogta a fülembe, de a többiek is alhatták.

Megcsókolt, de olyam hosszan, hogy elfogyott a levegőm. Hagyta, hogy eltoljam magamtól és levegőhöz jussak. Az az orvos jött be, aki a parkolóba várt. Egyből Johnhoz lépett.

- Mi lesz a beteggel?

- Menjünk az irodádba. – mondta John és kisuhant az ajtón. Kicsit gyorsabban a kelleténél, az orvos előtt. Jozeph és Karol fülelt, és tudósítottak mindenről. Mintha csak előttem beszélték volna meg a dolgokat. John hamar visszajött egy cédulával és dobozzal a kezében.

- Hazamehetünk.

- Az mi? – érdeklődött Karol a dobozra nézve.

- Kértem Morfiumot a látszat kedvéért. Remélhetőleg nem fog kelleni. Menjetek haza. Van pár dolog amit el kell intéznem

Jó olvasást és várom a komikat