3. fejezet.
- Bocsáss meg hugi.
Úgy hiányzott, olyan rég láttam. A könnyeim patakban folytak végig arcomon megállás nélkül. Alig bírtam abbahagyni a sírást. Ö a legjobb barátom, és egyben a bátyám, akivel mindent meg tudok beszélni.
- Jól vagy? - érdeklődött, amikor abbahagytam végre a zokogást.
- Igen… csak hiányoztál. – öleltem át még jobban.
Átsétáltunk John irodájába, egy nagy könyvet nyomtak a kezembe.
- Most már ideje megtudnod a titkot. Ezért veszekedtem annyit a fiammal. A könyvbe minden le van írva.
Elvonultam a szobámba. A könyvet 1895-be kezdte el írni… nagy meglepetésemre… Karol. – tátva maradt a szám hogy lehet, hisz az már több mint száz éve. Hirtelen összerezzentem egy kéz ölelte át a vállamat.
- Én vagyok. – nyugtatott meg Karol. A hajamat eltűrte a fülem mögé, hogy lássa az arcomat.
- Vigyázz rá, még ma is írogatok hozzá.
A könyvet lapozva egy csodás rajzot találtam. A lapról egy fiafal férfiarc nézett rám, égkék szem és ébenfekete haj. Ránéztem Karolra hihetetlen. Aranybarna szem, ébenfekete haj ugyanaz az arckarakter. A képre lestem alatta írás van, ezt csak most vettem észre ”Halálom előtt 17 évesen”.
- Ez … ez hogy,…lehet? - kezdtem el hadoválni, de értette.
- Vámpír vagyok. Sokkal erősebb és gyorsabb, mint az ember. Nem öregszem 116 éve 18 vagyok. – mondta szomorúan leeresztett fejel.
- Meg kell halnia az embernek, hogy vámpír lehessen?
- Nem, meg kell harapni a vámpírnak. Johnt én változtattam át 1920-ban, amikor egy vadászat alkalmával rá találtam.
Lapozott egyet ugyanaz a kép vörös szemmel alatta „Halálom után 18 évesen 1896 őszén”. Feltűnt egy hold alakú sebhely a nyakán. A szokottnál rövidebb nyakú pólót viselt így a sebhely halványan látszott.
- Miért jegyzed fel ezeket?
- Hogy ne mosódjanak össze az emlékek. Van egy fényképed?
- Igen, miért?
- Szeretném beragasztani.
Odasétáltam az asztalomhoz, kivettem az albumból a legszebb képet, amin térd fölötti farmerszoknyába voltam a legutóbbi napsütésben. Elvette a fényképet és az ollót az asztalról és gyönyörű szív alakra vágta. Beragasztotta és mellé ferdén oda írta „Sofi (…)”. Vajon mit fog oda írni? Ekkor vettem észre, hogy Josep is a szobában van és Karol már egy másik fényképet is beragasztott az enyém alá „Josep (… …)”. És ide?
- Köszö… - akarta mondani Karol, de belé fojtotta a szót a puszim. Meglephette. Pedig nem is a szájára adtam. Szerintem az korai lenne. És nem is biztos, hogy szeret.
- Folytatod a mesélést? – lehet, hogy ünneprontó vagyok, mert a mosoly eltűnt az arcáról.
- Jó.
- Mesélsz a gyerekkorodról? Hol születtél?
- Nem emlékszem hol születtem, szüleim hamar elvesztettem. Egy elhagyatott romos házban nőttem fel. A szalmából készített ágyam télen is megvédett. A kisváros utcáin csak Csavargónak hívtak, emellett mindenki ismert és kaptam ételt, italt, ha segítettem. 18 voltam, a tél nagyon hideg volt a szalma se védett már meg. Az eddig talált tárgyakat, takarókat ellopták. A szél az ablakon és réseken behordta a havat. A fagyhalál szélén lehettem, amikor valaki megfogta a fejem és a fogait a nyakamba mélyesztette. A keze nemhogy felmelegítette volna az arcomat, hanem még jobban lehűtötte. Az átváltozás 3 napot vett igénybe. Nem mertem emberek közelébe menni. Tudtam mi lett belőlem, és nem akartam senkit megölni. Csak éjszaka mentem az utcákra. A fényképem alapján kerestethettek. Nem tudtam elolvasni a kiírást, azért örültem, amikor rátaláltam Johnra. Megtanított írni, olvasni, számolni. Úgy szeretem, mintha az apám lenne.
Csendben az asztalhoz lépett és kicsit pakolászott, majd a könyvvel a kezében visszaült mellém. Csönd volt a szobában, de még a lépteit se lehetett hallani.
A könyvben megláttam egy rajzot nem volt alá írva semmi. Képen két férfi verekszik, egy kislány pedig az utca kövén fekszik ájultan. A történetet kecsesen kikerülte volna, ha rá nem kérdezek.
- Ez a kép miről szól?
- Egy csodaszép kislányról. – mosolygott kedvesen.
- Meséld el? – kérleltem
- Te is ismered a történetet.
- Nem rémlik, hogy valaki mesélte volna.
- Nem emlékszel?
Most esett le.kérlek írjatok komit, vagy jelöljetek véteményt.
