10.fejezet

Végre Vámpír lehetek!




Másnap délután, kettő körül megint rosszul lettem. A fejen nem fájt, de nem hallottam, mást csak a saját hangomat. Egy lapra írták, amit szeretnének. A mutogatást is megértem. A hangomat ki tudtam ereszteni. A bátyámmal össze is vesztem egy ideid nem fog hozzám szólni. Karollal sikerült megegyeznem, beleegyezett, ha visszatér a hallásom, át fog változtatni és végig mellettem lesz. Fél öt előtt újra mindent hallottam. Felhangosítottam a hifit, ami eddig mehetett. Mikor kapcsoltam be? Nem tudom, mindegy.

- Karol! – Kiáltottam le a szobánkból.

Egyből itt termett gyorsabban mozgott a megszokottnál, de nem ijesztett meg, mint legelőször. Pedig ugyanilyen gyorsan mozgott, de akkor még nem tudtam miért. Toll és papír volt a kezében, de észrevehette, hogy hangosabban szól a rock and roll.

- Mi az? - ült le mellém az ágyra

- Akkor átváltoztatsz?

- Most? Nem ér rá 5 perc múlva, amikor John hazaér?

- De, ráér.

- Elmondom, Kb. mire számíthatsz.

- Hallgatlak, csak lejjebb veszem a hang erőt – ami eddig bömbölt majd az ölébe kuporodtam.

- Szóval… az átváltozás olyan lesz, mintha égne a tested. A méreg több helyen kerül a szervezetedbe. Felgyorsítva ezzel a folyamatot. Két-három nap, míg vámpír leszel.(át változol) - Ránézett az órájára. John percre pontosan ér mindig haza. Ha késik, valahogy üzen, mintha számot kéne adnia hollétéről.

- És az újszülött korszak mit takar?

- Az átváltozás utáni egy évet nevezzük így. Mindig éhes leszel és a szemed fekete és vörös közt váltakozik. Négy-öt hónap múlva lesz arany színű, ha állati véren…

- Ha embert? – szakítottam félbe

- Akkor vörös marad. Megjött John.

Két nevet kiáltottam… egyből a szobámba termett mind kettő.

- Mi a baj húgi? – Jozeph

- Jól vagy? – John

- Minden rendben, Karol most fog átváltoztatni.

- De Sofi! – rivallt rám bátyám és Karolhoz intézte szavait – Ennyire könnyen le tud venni a lábadról egy törékeny ember? – borult ki.

Kimásztam szerelmem karjaiból és Jozephet átöleltem.

- Épp az a baj hogy törékeny ember vagyok és ezt te is tudod. Olyan akarok lenni, mint te. A testvéred akarok maradni örökre.

Eddig mereven állt, de most szomorúan felsóhajtott, elengedtem.

- Tényleg ezt akarod?

- Igen. – mondtam határozottan.

- Téged is levett a lábadról ez a törékeny gyönyörűség. – Jegyezte meg Karol.

- Nem baj, ha nem leszek itt?

- Nem azt kértem, hogy nézd végig az átváltozást. Csak azt kérem vigyázz rám, míg újszülött vagyok.

- Nem hagyom, hogy embereket bánts.
                                  
- Köszönöm. – öleltem meg.

Visszabújtam Karol ölébe. John előkapott egy fényképezőt és lekapott minket. az utolsó kép emberként. Az utolsó percek, utána másképp fogok látni –elvileg - mindent. Lefektetett az ágyra és utoljára mag csókolt emberként. Olyan finom csók volt lágy, féltő, de mégis csodálatos volt.

- Mehet?

- Igen.

Szorosan megfogta a kezem és belemélyesztette a fogait. Felszisszentem, a könnyem is kifojt a fájdalomtól. A lábaim is égni kezdtek. A másik kezembe pedig szúrást éreztem.

- Semmi baj John morfiumot adott abba a kezedbe. – suttogta a fülembe.

Rengeteg morfiumot kaptam, de a fejfájást nem tudta elnyomni csak az égető érzést. Az idő érzékem teljesen megszűnt. Egyik nap reggel kinyitottam a szemem kelt a nap. Az égetés a fejemre és a szívemre összpontosult. Kintről hangokat hallottam, de beazonosítani nem tudom. Csak Karol és John lehet. Sötét volt mindenűt. Nem tudom mikor, de csak a szívemet éreztem. Hallottam három dobbanást majd csend lett. A szobába volt valaki. Kinyitottam a szemem és megláttam szerelmem arcát. A falnak támaszkodott és engem nézett, fekete szemekkel. Odasétáltam hozzá. Megöleltük egymást, egy perc múlva az erdőbe rohantunk. A színeket és a körülöttem lévő anyagokat kezdtem el tanulmányozni. Olyan… olyan furcsák, még mindig nem szoktam meg.