4. fejezet

4

- Nem emlékszel? – Kérdezte Karol

„Most esett le. A történet rólam szól, én vagyok az a kislány az út közepén. A bátyám egyik látogatása során történt. A mostoha szüleim hazudtak Josepnek. Elszöktem és egy férfi a nyomomba szegődött. Egy másik férfit megláttam és megkértem, hogy védjen meg. Az üldözöm azonban beért, és adott egy nagy pofont. Utána csak arra emlékszem, hogy a bátyám tart a kezében.”

- Sophi! Sophi, jól vagy? – kereste pillantásomat.

- Igen, csak elgondolkodtam. - Magához ölelt, láthatta az arcomon a szomorúságot. Hátradőltünk az ágyon a párnákra. Megszagolta a hajam, majdnem ülő helyzetben voltunk.

- Pont, mint aznap, ugyanaz a liliomszerű illat citrommal keverve. - suttogta

- Szóval, te voltál, aki megmentett, attól a férfitól?

- Igen. Még kicsi voltál, de már akkor… beléd szerettem. - mondta suttogva a hajamba, mivel az arcát elrejtette előlem. Örültem, hogy nem látja rajtam az izgatottságot. Meg akartam csókolni, de nem tudom, hogy reagálna.

- Akkor azért voltál olyan ismerős.

- Valószínű. – válaszolt, pedig nem kérdésnek szántam. – Megéreztem az illatodat, újra rám tört az a csodás érzés. Próbáltam elhitetni magammal hogy valaki más vagy, mert… eltűntél.

- Tessék? Hogy érted, hogy eltűntem? – Néztem az arcát.

- Találkozásunk előtti hétvégén visszamentem Swansea-ba megnézni jól vagy-e. A neveddel és képekkel volt tele a város. A nevelő szüleid szerethettek.

- Nem szerettek… csak egy szolga lány voltam nekik. – mondtam szomorúan.

Láthatta a szemembe a fájdalmat. Így gyorsan lapozott. A 10 kép közül egy érdekel. John egy vöröses szemű nőt ölel magához Karol pedig mellettük áll. A nő 35 éves lehet „1950 – 2001” ennyi volt odaírva. Rámutattam a képre.

- Ő kicsoda? – támasztottam a lábamnak a könyvet.

- A nevelő anyám, John változtatta át. Amíg velünk volt Neteli, apu minden nap nevetett.

- Most is sokat nevet. Boldognak látszik.

- A nevetés nagy része álca, legtöbb mögött fájdalom lakozik, és vágyakozás, Netelit imádta. Nem tudhatod milyen szomorú volt Neteli elvesztése után. Boldogabb mióta itt vagy, mert boldognak lát, és a lányaként szeret.

- Hogy történt?

- Egy vadászat alkalmával mindenki a kedvenc zsákmánya után ment. Neteli a hegyi kecskét szerette a legjobban. Két óra múlva vártuk a megbeszélt helyen, de nem jött. Utána indultunk, de az eső ráeredt és elmosta az illatát. A keresés sikertelen volt. Máig se tudjuk mi történt…  Csodás ízlése – terelte a szót – az alaszkai házon mutatkozik meg, ő rendezte be. Ezt a házat apu, azért ilyen egyhangú.

Pár oldalt elrejtett előlem az albumból.

- Miért, mit nem szabad látnom? – akartam kérdezni, de nem bírtam. Kezdtem pánikba esni. Milyen képek azok? Volt barát nője? Vagy valami rossz dolog? Végül megszólalt.

- A következő pár oldalt John kérte, hogy ne mutassam meg. Az esküvő és nászút Netelivel. Nem szeretné, ha ezért kérdezősködnél.

Megkönnyebbültem.

- Ő… Értem.

Egy újabb kép fogott meg a sok közül. A képen egy szőke lány dörgölődzik Karolnak, a srác meg undorral nézi őket. Karol arc kifejezéséről nem tudok leolvasni semmit, de a lány szemeiben vágy csillog.

- Ők kik?

- Neteli gyerekei. Nem vámpírok. Közép-Európában élnek az apjukkal.

- Öt hogy hívják? – mutatta rá a lányra

- Kitti. Szerelmes volt belém. De párszor elmondtam neki, hogy nemszeretem. A képen éppen 15 éves.1954-ben készült. Remélem boldog, elvégre 70éves. – Karol eddig a hajamat piszkálgatta. Most viszont az arcomat kémleli. Közelebb hajolt.

- Látom, álmos vagy most már aludj. – a könyvet lerakta az asztalra.

- Rendben. – ásítottam egy nagyot.

- Aludj jól. – adott egy puszit a homlokomra és lekapcsolta a lámpát. Az ajtóm sarkig kitárta, hogy valamennyi fény jöjjön be a folyosóról.

- Maradj itt. – kértem halkan, remélve, hogy meghallotta.

- Beszélek apuval és jövök vissza. - guggolt le az ágyam mellé és lassan közeledett felém.