23. feji

/Sofi szemszöge/

Másnap reggel égzengésre ébredve megijedtem a tükörbe meglátott önmagamtól. Az ajtó nyikkanásától, ahogy kinyílt! Még a belépő alaktól is pedig jól látható volt, hogy ki az. Nem tudom, mitől félek, hogy minden kis nesztől megijedek, de valami nincs rendjén.

- Mi van a testvéremmel? – bukott ki belőlem az első és legfontosabb kérdés.

- Sofi sajnos nem szolgálhatok jó hírrel. A testvéred nem tudjuk visszahozni ebből az állapotból amibe, van. Csak jobb helyre tudjuk küldeni. Ehhez kell a te engedélyed, Jozeph a te kezedbe adta a döntést. Levehetik az orvosok a gépről, ami még köztünk tartja a test működése által?

- Láthatom még valaha a testvérem élni? – azt se értettem mit magyarázott eddig John.

- Sajnálom, nem.

Lehet, hogy jobb lett volna bele se avatkozni az életébe, akkor nem történt volna semmi komoly, talán. Akkor feldúlt, hogy van egy ikertestvérem és nem tudtam. De Jozephnek mindvégig sokkal nehezebb volt nem elmondani. Ha akkor nem mondja el és nem keresi meg Loretta nem tuja, meg hogy kik vannak a képen, amin mindhárman rajta vagyunk. De lehet, hogy ha ő keresett volna fel minket, akkor most nem itt lennénk és nem arról kéne döntenem teljesen egyedül, hogy levegyük azokról a gépekről vagy se. Egyetlen és utolsó jót szeretnék tenni a testvéremért.

- Ha ezzel neki jót teszünk, akkor megengedem. De előtte még szeretném látni. – Mintha nem is én mondtam volna a szavakat. olyan érzésem volt mintha megbűvöltek volna egy varázslattal. Egyszer csak visszatértem a jelenbe és csak annyit értettem John befejez valami monológot.

- ... Ez az egész attól is függ, hogy mennyire van tele a korház. Sofi jól vagy? Fáj valamid?

- Nem, semmi, jól vagyok.

/John/

- Ha ezzel neki jót teszünk, akkor megengedem. De előtte még szeretném látni. mondta Sofi, majd belekezdtem a ki előadásszerű beszédemhez.

- Most azonnal még úgyse megvalósítható, mert még várni kell 4 napot. Ezt a dolgot egy törvény szabályozza. Abban az esetben, ha a hozzátartozó engedélyezi az elválasztást, várni kell legalább négy napot, hátha meggondolja magát. Hallottam már olyan esetről hogy mégse hagyták meghalni mert egy vizsgálat mutatta, hogy reagált az agy. Olyanról is hogy egy napra visszajött aztán utána nagyon rossz lett az állapota hogy mélyaltatásba volt, de az egyik gyakornok rossz gyógyszert adott be és meghalt az illető. Visszatérve Lorettához, az egész attól is függ, hogy mennyire van tele a korház. – amint befejeztem megpillantott lányom szokatlan kérdő arckifejezését - Sofi jól vagy? Fáj valamid?

- Nem, semmi, jól vagyok. mondta gyorsan.

Nem hittem neki, de magára hagytam. Egyből elmondtam fiamnak mindent szóról szóra mintha ő nem hallotta volna. Úgy éreztem magam, mint egy árulkodó kisfiú, aki mindent elmond a szüleinek, hogy ők oldják meg helyettem a dolgot. Karollal mentem vissza amikor Sofi a nyakába ugrott szó szerint és vékonyka gyerek hangon azt kiáltott

- Apu!!! - aztán valami történt az írisze narancsosból mélybarna lett. Elengedte Karol nyakát és leült a földre. A hasával foglalkozott. Olyan volt, mint egy igazi tündér, de nem értem mér mondta, hogy apu. Egyáltalán nem értem. Az ilyen dolgokat mindig kedvesemmel szoktam megbeszélni. A dolgozószobámba halk zenei aláfestés mellett felhívtam Netelit. Két csörrenés és bele is szolt a telefonba a legszebb hang, amit valaha hallottam.

- Szerbusz. Ráérsz? Meg kéne beszélnünk egy kis apróságot.

- Szia. Most már rá. – Hallottam meg a hangját az ablaktól.

- Úgy örülök, hogy itt vagy. – Lassan lépdelt felém, és én is felé.

- Ha tudnád mennyire hiányoztál. – majd adott egy csókot – mi az, az apróság, amit nem értesz?

- Sofi elég fura mióta felébredt. Minden kis apró nesztől megijedt, és amikor meglátott azt vettem észre, hogy a szem egyre sötétebb barna lett. Akkor még nem figyeltem fel erre az apróságra. Elmondtam neki, hogy a testvérét már nem lehet visszahozni. De mintha meg se hallotta volna a szavakat. Azt kérdezte láthatja e még élve Lorettát. Aztán elég sokáig elgondolkodott. Aztán azt mondta: - Ha ezzel neki jót teszünk, akkor megengedem. De előtte még szeretném látni – de mintha valaki más mondta volna, kicsit vékonyabb volt a hangja. belekezdtem egy kis beszédbe a végén pedig mintha nem értené mit magyaráztam neki eléggé kételyesen. Szokatlan volt az arckifejezése mintha más nyelven beszéltem volna hozzá. Majd magára hagytam, míg mindent elmondtam fiunknak. Mikor bementünk a szobába Sofi Karol nyakába ugrott és vékonyka gyerek hangon azt kiáltott- Apu!!! – nem értem ezt az egészet és az a legfurcsább ebbe az egészbe, hogy az írisze narancsosból mély barnába ment át. Még sose láttam narancssárga íriszt. Gyönyörű volt, de egyben rémisztő is.

- Nem lehet, hogy csak a terhesség miatt? Nem átlagos kisbaba lesz. Nézz csak meg Miront. Tudtommal a legelső ilyen lény, aki már most megtalálta a párját a jövendő unokánk személyében. A hibrid faj sok mindenben hasonlít, a két különböző fajhoz, a szüleire, ami előny és hátrány egyben. Ők ketten egy külön fajhoz tartoznak.

- Nem gondoltam, hogy ilyen tudományos lesz a vége. Ha tudtam volna, egyből megkérdezlek. – Eddig észre se vettem, hogy egymás kezét fogjuk és alig 20 cm-re állunk egymástól. Túl sok volt nekem még ez a távolság is. Kezén végigfuttatva kezem a válláig majd onnan le a fenekére. Magamhoz szorítva csípőjét, jeleztem, hogy szeretném, ha kicsit csak kettőnkre koncentrálnánk és megfeledkeznénk az egyéb gondokról.